Ha egy tralfamadori megpillant egy holttestet, csupán arra gondol, hogy a halott személy abban az adott pillanatban rossz állapotban van, ám ugyanez a személy számos más pillanatban remekül érzi magát. Mármost, ha én jómagam azt hallom, hogy valaki meghalt, egyszerűen vállat vonok, és azt mondom, amit a tralfamadoriak is mondanak a halottakra, ez pedig az, hogy: Így megy ez.

Billy furcsa külsejű gyerekből lett furcsa külsejű felnőtt, és amikor rádióba bemondta, hogy 1967-ben elrabolta egy repülő csészealj, és embertársaival meg akarta osztani tapasztalatait bizonyos Tralfamadorban eltöltött időtlen időről, Barbara lánya sürgősen fölkereste New Yorkban, és hazavitte. Billy jámboran kitartott amellett, hogy amit a rádióban elmondott, az mind igaz.

Háborús borzalmakról nehéz írni. A science-fiction vonal és a szerzőtől utólag (is) elvárt irónia a borzalmakat elviselhetővé teszi. Alig mondja ki. Szerencsére, mert nehéz volna elképzelni egy Tolsztoj nyomdokain haladó háborús történetet a huszonegyedik század magasságában. A fantasztikum Vonnegut szellemiségének szemléltető eszköze, a technokrata társadalom elidegenült elemei a sci-fi talaján tudnak igazán érthetővé válni. És ezzel a szerző nem is ment messzire. Az ötös számú vágóhíd (Schlachthof Fünf) az a hely, ahonnét végig lehetett nézni Elba Firenzéjének (Drezda) porig bombázását. Rövid mondatokban, időben ide-oda ugrálva bontakozik ki a történet, ahogy a szerző fölvezeti, "némileg a Tralfamador távirati-skizofrén stílusában íródott". Őrült beszéd, de van benne rendszer, mondhatná a dán királyfi lélekelemzője, Shakespeare. Igaz, ő a lélek mesés rejtelmeiben kereste a gyógyírt az iszonyatra.

Az idő linearitását tagadó tralfamadori civilizáció fatalista módon a pillanatok mindegyikét állandónak és bármikor elővehetőnek, megélhetőnek tartja. Elegánsan kiküszöbölték a halálnak, mint olyannak a súlyát, így aztán furcsán néznek Billy lámpalázas félelmeire, mert nincs hatalma az időbeni ugrások fölött, és nem tudja, hogy halandó életének épp melyik szakasza fog a nyakába szakadni. Egy háborút megélt embernek nehéz lemondania a halálról.

Semmit sem zár le a regény, mint ahogy a tralfamadori filozófia sem. A háborús időszak nem a jó pillanat, és nincs rá garancia, hogy mi, halandók újra és újra ne kerüljünk ebbe az állapotba. És arról sem akarunk megfeledkezni, hogy a halál abszurd. A földönkívüliek szemében viszont Billy Pilgrim abszurd, akiről pedig a szerző állítja, hogy olyan alakú, mint egy Coca-Colás palack.

Vonnegut társadalomkritikus. Nem tetszik neki a háború, a technokrata társadalom. Lehámozva mondandójáról a védjegyes iróniát, az életet didaktikusan jóra és rosszra felosztó képet kapunk. Nála így megy ez.