Nem tehetek róla, de akárhányszor meghallom az NDK-népautó nevét, mindig az az idióta vicc jut eszembe, hogy miért a Trabant a legrendesebb autó? Hát azért mert mindig azt mondja, hogy: RENDETTEREMTETTEM.
A baromságot félretéve: a derék kétütemű véghez vitte azt, amit számos más bezzeg-autónak nem sikerült. A Trabi fogalommá vált: bekerült a köztudatba, mindenki ismeri, mindenkinek volt hozzá kapcsolódó élménye, és a fentihez hasonló vicceket iheletett. A Trabantot valahogy mindenki egy kicsit a magáénak érzi (legalábbis itt a keleti oldalon), és nem a mögöttes műszaki tartalom miatt, meg nem is azért, mert anno nem volt más, hanem azért, mert a Trabinak lelke van. A Trabi egy egyéniség.
Amikor 1957-ben bemutatták a P-50-esnek hívott, 500 köbcentis ős-Trabit, még senki nem gondolta, hogy egy ilyen sztori kerekedik ebből az egészből. Egyszerűen csak iszonyatosan nagy szükség volt egy olcsón előállítható, négyszemélyes, nagyjából teljes értékűnek nevezhető járműre. A zwickaui automobilgyár derék mérnökei meg is dizájnolták a lehető legegyszerűbb felépítésű szerkezetet, nem törődve az olyan apróságokkal, mint például a vészes nyersanyagínség. Merthogy acél például az nem nagyon volt a második világháború után két részre szakadt Németország szerencsétlenebbik felében. Sebaj, a fejlesztők az acél jó részét kiváltották a Trabi-előd P70-esnél már jól bevált Duroplast-karosszériaelemekkel.
Szóval amikor valaki kompozit karosszériaelemekről kezd el vetíteni, ne tessék kapásból a karbonszálas cuccokra gondolni: kompozitanyag van a jó öreg keletnémet csodában is bőven. Amúgy a kor műszaki színvonalához képest a Trabant meglehetősen modernnek volt mondható: fogasléces kormánymű, négysebességes váltó, keresztben elhelyezett motor és fronthajtás, sőt akár kétszínű fényezéssel is lehetett rendelni. Abban az időben a kerítés túloldalán is hasonló járgányokkal csábították a vásárlókat, és még nyugaton sem volt ciki a két ütem. Olyannyira nem, hogy egy négy karikát ábrázoló emblémájú márka autói is még kétüteműek voltak. Csak aztán ők továbbléptek, a DDR-es tesók meg nem...
1962-ben még leváltotta az 500-as Trabit a 601-es modell, de a tervek szerint a hat éves modellciklusa végeztével ő is átadta volna a helyét a négyhengeres, vízhűtéses P603-nak. Ezta a felsővezetés persze megfúrta, így történhetett meg, hogy a modern kompakt alsó középkategóriások fogalmát a jó hat évvel később(!) megjelent VW Golfhoz kötjük, és nem a Trabanthoz.
Szegény zwickaui mérnököknek meg annyiban kimerült a további fejlesztőmunka, hogy a'80-as évek végén (amikor már amúgy is minden mindegy volt) beletervezhettek egy benzinszintjelzőt a 601-esbe, hogy legalább a tankban lötykölődő keverék szintjét ne pálcával kelljen megmérni szerencsétlen tulajdonosnak. Meglehetősen méltatlanul vált tehát az elavultság szimbólumáva a maga korában modernnek számító kocsi, de legalább több generáció is megtapasztalhatta, mit is jelent a Trabantozás.
Trabival közlekedni a mai forgalomban pont olyan, mint járókerettel szaladni a Jurassic Pakban egy éhes T-Rex elől: utánozhatatlan, és meglehetősen izgalmas. A motorhang már önmagában is nagy élmény, a lavórhangú prempegést bakelitlemezen kéne árusítani, garantált kasszasiker lenne. Huszonhat lóerő ide vagy oda, az alig több mint 600 kilós kasztnit érzésre elég fürgén lódítja meg a keletnémet zweitakt. A kanyarokat is meglepően korrekt módon veszi a maga módján, de a négyesbe iktatott szabadonfutó miatt érhetik kellemetlen meglepetések azokat, akik pont arra a kevés motorfékre játszanak egy gyorsabb 100-110-es ív előtti gázelvétellel. Ilyenkor marad a nyélgáz az ív felétől, hogy az talán majd kihúz a kanyarból, meg a tudat, hogy ha mégse jön össze, akkor férfiként haltunk meg.
Fék: Nos, fékezni nem szabad a Trabanttal, csak ha van egy szabad délutánunk, mert azalatt talán megáll 80-ról. A négy dobfék ritka rossz hatásfokú, egy kőzúzalékkal durván túlterhelt dömper is rövidebb fékutat produkál, mint akármelyik 601-es.
Váltó: Zseniális. Az összes autógyár fejlesztő részlegét egy az egyben beutalnám a zwickaui múzeumba, hogy tanulmányozgassák a Trabi váltóját. Egy BMW-ben, vagy egy Porschéban is szívesen pakolgatja az ember a gangokat, de bevallom őszintén: nagypapa-koromban ezekre nem biztos, hogy fogok emlékezni, viszont arra, hogy a Trabi kilincsváltóját két ujjal pöccintem 3-ból 4-be, arra egész biztosan.
Aki teheti, ne hagyja ki a Trabantot. Ja, és a benzincsapot se felejtsék el kinyitni...