Grenouille kinyújtott lábbal ült a farakáson, hátát a kunyhó falának vetve, szemét lehunyva, mozdulatlanul. Nem látott, nem hallott, nem érzett semmit. Csak a fa felszálló illatát érezte, amint a tető alatt, mint egy burában, megállt. Itta ezt az illatot, megittasult tőle, beleivódott az illat a pórusaiba, maga is fává lett, valóságos fabábuvá, úgy hevert a fakupacon, mint egy Pinokkió, mint egy hulla, míg hosszú idő, talán egy fél óra elteltével végre kinyöszörögte a "fa" szót. Mintha fülig telítődött volna a fával, mintha már a torkáig érne a fa, mintha a hasa, a torka, az orra is túltelítődött volna a fával, valósággal kiöklendezte a szót...