Jeleket adtam, hogy ne mozduljon. Aztán vállamhoz kaptam puskámat, lőttem, és megöltem az egyik gidát. Szegény teremtés látta ugyan már, hogy öltem meg távolról ellenségét, a vadat, de mégsem tudta elképzelni, hogy csináltam. Most a lövés valósággal megrendítette. Reszketett és vacogott. Annyira odavolt a csodálkozástól, hogy azt hittem, összeesik. Meg se nézte a gidát, amelyre lőttem, sőt talán észre se vette, hogy megöltem. Saját mellényét tapogatta, hogy nem sebesült-e meg. Úgy látszik feltételezte rólam, hogy meg akarom ölni. Elibém járult, leborult előttem, átölelte térdem, és egy csomó érthetetlen szót mondott. Annyit azonban könnyen kivettem a hangjából, hogy életéért könyörög...